A legideálisabb helyzet nyilvánvalóan az, amikor azonos szexuális igényű, azonos szexuális kultúrájú partnerek kerülnek össze, értve ez alatt egy együttlétek mennyiségét és időtartamát, valamint a szexuális változatosságára vonatkozó igényszintet, az újdonságok kipróbálására való nyitottságot. Egyénenként változik, hogy kinél hol van az a bizonyos lélektani határ, amelyen már semmiképpen nem lépne túl. Vannak, akik az orális szex minden formáját elutasítják, mások számára teljesen alapvető és mindennapos része a szexuális életnek. Vannak, akik a dominanciajátékokat szeretik, vagy a nyilvános szexet, esetleg a különböző többes felállásokat – mások ezektől teljes mértékben elzárkóznak. Itt kívánom megjegyezni, senkit nem szeretnék meggyőzni arról, hogy olyasvalamit vállaljon fel, ami számára kellemetlen, megalázó, undorral tölti el. Az egyéni ízlések és preferenciák tiszteletben tartása mellett közös gondolkodásra invitálom az olvasókat: vajon miért utasítunk el bizonyos szexuális tevékenységeket, és tényleg el kell-e utasítanunk azokat? Nem a meggyőzés a célom, hanem az elgondolkodtatás, az esetleges szemléletváltás! Hogy kinél hol van a lélektani határ, azt továbbra is az olvasókra bízom!

A túlságosan eltérő szexuális igények (legyen szó a gyakoriságról, vagy újdonságok kipróbálásáról) mindig kompromisszumot igényelnek az egyik fél részéről. Ha az egyik partner hetente egyszer szeretne szeretkezni, a másik fél pedig naponta többször, akkor valakinek alkalmazkodni kell a másikhoz, és még ha meg is tudnak állapodni egy, mindkettőjük számára elfogadható gyakoriságban (például hetente három-négy alkalom), az egyiknek túl sok lesz, a másiknak pedig túl kevés. Minél nagyobb a távolság az igényszint között, annál nagyobb frusztrációt élnek meg a felek (különösen az, akinek le kell mondani a nagyobb igényeiről). Nyilvánvalóan, ha az egyik fél kétnaponta, a másik háromnaponta igényli a szexet, akkor sokkal könnyebben lehet egymáshoz alkalmazkodni, mintha egyikük a többszörösét igényelné a meglévő együttléteknek.

Hasonlóképpen, ha valakinek a szexuális kultúrájához hozzátartozik valamilyen tevékenység (orális szex, anális szex, vagy bármi egyéb), és ettől a partnere teljes mértékben elzárkózik, akkor a partner frusztrációt él meg.

Az örök kérdés, melyik igaz a kettő közül:

1. Ha igazán szeretne, nem kérne tőlem olyasmit, amit nem akarok megtenni...

2. Ha igazán szeretne, megtenné a kedvemért...

Ebben soha senki nem fog igazságot tenni, hiszen teljesen más szemszögből látják a felek, valamelyiküknek engedni kell a kapcsolat érdekében. Márpedig többnyire az enged, akinek igénye lenne a szexkultúrájához tartozó elemek megvalósítására, a változatosságra, újdonságok kipróbálására; hiszen ha a partner elzárkózik, akkor nem tehet semmit. De vajon ennek tényleg így kell lennie?

Magamon is sokszor megfigyeltem, hogy néha zsigerből elutasítok valamit (nem csak szexuális téren), úgy, hogy valójában végig sem gondolom, hogy miért teszem.

Tegye fel a kezét, aki még soha nem utasította el a partnere szexuális közeledését csak úgy, különösebb indok nélkül, mert éppen nem volt ráhangolódva… (Nevezzük „fáj a fejem-effektusnak”.). Ugye ismerős?

Egyszer-kétszer minden kapcsolatban megtörténhet, különösebb következmények nélkül. De minél többször történik meg a – sokszor indokolatlan – elutasítás, a partner annál nagyobb frusztrációt él meg, hiszen van egy igénye, amelynek a kielégítése akadályokba ütközik, tehetetlen, nincs eszköze. Könnyen előfordulhat, hogy egy idő után teljesen elmegy a kedve a kezdeményezéstől, és a párok azt veszik észre, hogy egyszer s mindenkorra megszűnt a szexuális életük. Napjainkban igen gyakori a hyposzexualitás (nem csak a nők, hanem a férfiak körében is!), amikor a nő, vagy a férfi nem aszexuális, tehát vannak egészséges szexuális vágyai, képes szexuális életet élni, de az intimitáshoz vezető úton nem megy végig: nem kezdeményez, vagy minden különösebb indok nélkül elutasítja a partnerét, hónapokig, évekig képes szexuális együttlét nélkül élni társkapcsolatban! Pedig sokszor csak az első lépést kellene megtenni, hiszen ha már belekezdünk, megjön a motiváció, a vágy, ami már a következő alkalom igényét is megalapozza.

Amikor tehát minden különösebb indok nélkül elutasítjuk a partnert, vagy nem kezdeményezünk (pedig itt egy szabad este, gyerek a nagyszülőknél, de olyan jó film megy a tévében…) akkor mindig számoljunk a hosszú távú következményekkel is! Én sajnos belefutottam a csapdába, egy hosszú távú kapcsolatomban teljesen megszűnt a szexualitás, ami a kapcsolat minden más területére is kedvezőtlenül hatott ki. Tanultam belőle: azóta nem fáj a fejem, nincs olyan, hogy „most nincs kedvem”. Bele kell vágni, menet közben úgyis megjön a kedvem! Tudjátok: evés közben jön meg az étvágy!

Hasonlóan vélekedem a szexualitás változatosságáról, az újdonságok kipróbálásáról is. Nem érdemes zsigerből elutasítani valamit, csak mert nem ismerjük, nincs tapasztalatunk. Legyen szó egy aprócska erotikus fantázia megvalósításáról, vagy bármilyen szexuális tevékenységről.

Egyszer a partnerem arra kért, hogy meztelenkedjünk a lakásban, minden tevékenységet úgy végezzünk (pl. főzés). Az első gondolatom az, volt „jaj, ne már, ez olyan ciki!”. De szerencsére nem mondtam ki az első gondolatomat, hanem végiggondoltam, hogy vajon miért is utasítanám el?! Származik ebből bármilyen hátrányom? Persze, a szégyenlősség bennünk van, de ugyan miért kellene az előtt szégyellenem a testem, aki már minden porcikámat ismeri, sokkal jobban, mint saját magam. Látott már meztelenül elégszer, miben különbözik az együttlét alatti meztelenkedés a hétköznapi tevékenységek közbeni pucérkodástól? Ki előtt kellene szégyellenem, hiszen nem látja senki, nem fogja megtudni senki… (Kivéve most a blog olvasóit.) Így logikusan végiggondolva már nem láttam semmi akadályát a megvalósításnak, ezzel örömet okoztam a partneremnek. Ráadásul menet közben én is rákaptam az ízére, már én voltam az, aki igyekezett a szituációban rejlő lehetőségeket továbbgondolni, kihasználni (pl. egy kötényt kötöttem magam elé a főzéshez, amiből itt-ott kibuggyantak a vágykeltő testrészeim). Amikor pedig már kényelmetlenül éreztem magam a szituációban (mert ilyen is volt), akkor egyszerűen felöltöztem. De kipróbáltam, nem utasítottam el élből, csak mert számomra ismeretlen, szokatlan helyzet volt!

Hasonlóképpen érdemes megvizsgálni minden egyes helyzetet, amire egyébként zsigerből nemet mondanánk! Vizsgáljuk meg önmagunkat, vajon miért idegenkedünk az adott dologtól?

Néhány jellemző példa az idegenkedés okára:

• Számos szexuális tevékenységgel kapcsolatban élnek előítéletek az emberekben (pl. csak a prostituáltak kényeztetnek orálisan férfiakat; csak a homoszexuálisok közösülnek análisan; ilyesmi csak a pornóban létezik, stb.). Az egyéni és társadalmi előítéleteket, attitűdöket nehéz felülírni, még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy nagyon sok pár alapvető szexuális kultúrájához hozzátartoznak a fentiek. Itt kell megjegyeznem, hogy ezek az attitűdök fordítva is működnek, évekkel ezelőtt egy társaságban egy közös nőismerősünk került szóba, aki felbontotta az eljegyzését, mivel kiderült, hogy a vőlegénye prostituáltak szolgáltatásait veszi rendszeresen igénybe. A társaság egyik hölgy tagja pedig rávágta: biztos nem részesítette orális örömökben a partnerét! (Az igazsághoz hozzátartozik: nem pont ezeket a szavakat használta.)
• Szintén gyakori, hogy a megalázottság érzete kapcsolódik a szexuális tevékenységekhez. Véleményem szerint érdemes elkülöníteni a megalázottság és a kiszolgáltatottság érzését (erről később, a dominancia játékok során még bővebben írok majd). Ha valakire jellemző az általános bizalmatlanság, szereti saját maga irányítani az életét, akkor az nyilvánvalóan nem szívesen rendeli alá magát egy másik lénynek, még akkor sem, ha intim viszonyban van vele. A kölcsönös bizalom, a partner tisztelete azonban azt feltételezi, hogy intim kapcsolatunkban szándékos megalázás nem fordulhat elő – ha bízom a partneremben, és tisztában vagyok azzal, hogy minden, amit tesz, az az én jól-létemet is szolgálja, akkor önként rendelem alá magam a vágyainak, önként vállalom a kiszolgáltatottságot (ami nem egyenlő a megalázottsággal). Ezen a ponton azonban nehéz átlendülni, alapvető attitűdváltás szükséges hozzá. Engedtessék meg egy nem szexuális témájú példával élnem: többször volt altatásban végzett műtétem. Nehezen tudok elképzelni annál kiszolgáltatottabb helyzetet, mint amikor látom, érzékelem, hogy az aneszteziológus pillanatokon belül belém nyomja a kábító injekciót, és el fogom veszíteni a tudatomat, tisztában vagyok azzal is, hogy utána az orvosok felnyitják a testem és nekem tehetetlenül tűrnöm kell mindezt. A testem és a tudatom egyaránt vadidegen embereknek van kiszolgáltatva. Az első ilyen műtétemnél szabályosan rettegtem, pánikba estem, de mivel az egészségem forgott kockán, kénytelen voltam „eltűrni” ezt a helyzetet. A következő műtéteimnél azonban már kialakult egyfajta bizalom: tudtam, hogy a fehérköpenyesek nekem akarnak segíteni, hogy az altatás az én érdekemet szolgálja, hogy ne érezzek fájdalmat. Az utolsó műtétemnél már kedélyesen elcsevegtem az altatóorvossal, és jeleztem, hogy legutóbb a tubustól napokig fájt a torkom. Ő azonnal felajánlotta, hogy ezúttal kisebb tubust használnak majd (ami valóban megelőzte a torokfájást). Amikor tehát nem féltem a kiszolgáltatottságtól, hanem önként alárendeltem magam, mert tudtam, hogy az én érdekemben történik minden, akkor együttműködővé váltam, kommunikációval segítettem az orvosok munkáját és a saját érdekeim érvényesítését, így a közös erőfeszítés meghozta a gyümölcsét. Bár ez egy sarkított példa, mégis hasonlóan viszonyulok a szexuális kiszolgáltatottsághoz. Nem feltételezem a partneremről, hogy a szándékában áll megalázni engem, tisztában vagyok azzal, hogy a kölcsönös örömszerzés a célja, és ennek megfelelően önként rendelem alá magam (még ha csak egy próba erejéig is, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy valóban kellemesen élem meg az adott tevékenységet), emellett pedig kommunikációval segítem a megvalósítást; nem csak eltűröm, hanem aktívan részt veszek benne. Ez pedig minőségi változást jelent a szexualitásban.
• Ugyancsak gyakori az undor érzése. Ezen a legnehezebb felülkerekedni, hiszen sajnos nem tudjuk szabályozni, hogy mitől undorodunk, ez egyéni érzékenységtől is függ. Vannak, akik gond nélkül kóstolnak meg új ételeket, másoknak pedig már a furcsa szagoktól is felfordul a gyomruk. (Egy későbbi posztban erről is írok majd részletesebben). Sokszor azonban az undort is valamilyen attitűd, előítélet váltja ki. Kedves olvasó: kóstoltál már csigát, vagy békacombot? Számos ember fogyasztja ezeket, csemegének tekintik, másokat pedig undor tölti el már a gondolattól is. Én egyszer megkóstoltam a békacombot, felülemelkedve az előítéleteimen és kimondottan kellemes íze van, leginkább zsenge csibehúsra emlékeztet – ha ki tudom zárni a tudatomból, hogy egy alapvetően undorkeltő állat húsát fogyasztom. Az undor tehát fejben dől el, a tudatunkkal (bizonyos mértékig) képesek vagyunk befolyásolni az érzeteinket is. Ha sikerül kiküszöbölnöm a szexualitással kapcsolatos undor-érzést (ami természetesen nem könnyű!), akkor a korábban undorkeltő tevékenységek akár élvezetessé is válhatnak számomra!
• Említést érdemel a korábbi kellemetlen tapasztatok meghatározó szerepe is. Egy rossz élmény azonban még nem kell, hogy elvegye a kedvünket! Lehetséges, hogy a korábbi próbálkozás esetében nem volt elég türelmes, tapintatos a partner, vagy nem megfelelő technikával próbálkoztunk, esetleg egész egyszerűen még nem álltunk készen. A személyiségünk, szexualitásunk is folyamatosan fejlődik, így a korábbi élményeket nem kell feltétlenül meghatározónak tekinteni. Egy újabb próbálkozás akár felül is írhatja a korábbi rossz tapasztalatokat – sőt, néha felül is kell írni azokat! (Gondoljunk például a nemi erőszakot elszenvedett nőkre: az ő esetükben olyan negatívumok kapcsolódnak a szexualitáshoz, hogy az sem lenne csoda, ha teljesen lemondanának a nemi életről, ugyanakkor szerencsére ez nincs így, és sokan bebizonyították már, hogy erőszak után is lehet teljes szexuális életet élni!) A korábbi rossz tapasztalatokkal kapcsolatban említést érdemel még az a tény, hogy sokszor a partner számára (tudatosan, vagy tudat alatt) rendkívül rossz érzés, ha tudja, hogy valaki mással már kipróbáltam egy adott szexuális tevékenységet, és vele nem vagyok hajlandó.
• Minden ember viselkedését meghatározzák az életében fontos szerepet játszó személyek mögöttes jelenléte. Bár a hálószobában nincsenek jelen a szüleink, barátaink, kollégáink, szomszédaink, tudat alatt mégis ott munkálkodhat, hogy „vajon mit gondolnának rólam, ha tudnák?”. Néha már ennek tudatosítása is elegendő ahhoz, hogy felülemelkedjünk, és az elnyomott vágyainkat engedjük eluralkodni. Hiszen általában csak homályos elképzeléseink lehetnek arról, hogy mások mit gondolnának – ahogyan nekünk is csak homályos elképzeléseink vannak környezetünk szexuális életéről. Könnyen meglehet, hogy a tisztes családanya kolléganőnk éjszakánként idegenekkel szexcsetel, a szomszéd Mariska néni pedig fiatalabb korában az análszex lelkes kedvelője volt (esetleg még most is az). Amennyire csak lehetséges, iktassuk ki a gondolatainkból, hogy mások hogyan ítélnék meg a szexuális tevékenységünket, hiszen ők nincsenek jelen a szexuális életünkben, ez csakis két emberre tartozik!

Még ha nem is sikerül megváltoztatnunk a saját attitűdjeinket, akkor is érdemes végiggondolni a fentieket, hiszen ha tisztában vagyunk az idegenkedés okával, az már önmagában is fejlődést jelent! Célszerű persze tisztázni a partner szándékait, motivációit is, hiszen ha ezt nyíltan elmondja, és világosan látjuk, hogy mit jelent számára az adott szexuális tevékenység (pl. a teljes bizalom és befogadás élményét), akkor lehetséges, hogy teljesen, vagy részben felül tudjuk írni korábbi attitűdjeinket.

A férfiaktól pedig azt kérem, hogy értékeljék már a szándékot, az igyekezetet is a hölgyek részéről! Legyenek türelmesek, támogatók: nem várhatják el, hogy egy átlagos nő azonnal egy prostituált, vagy egy pornószínésznő tudásával rendelkezzen! (Ráadásul az előbbiekhez képest a partner bizonyos értelemben sokkal többet nyújt, kedves férfi olvasóm: kifejezetten a TE kedvedért próbálkozik!) Ha pedig a partner nemet mond, akkor azt is tudomásul kell venni (ugyanakkor tisztázzuk egyértelműen, hogy miért! Hiszen a kommunikáció ebben az esetben is rendkívül lényeges tényező!)

Természetesen nem csak a férfiaknak, a nőknek is lehetnek olyan igényeik, amelyekre partnerük kevésbé nyitott. Ilyenkor is javaslom, hogy vizsgáljuk meg a motivációnkat, és nyíltan tárjuk a partnerünk elé, hogy számunkra mit jelent az adott dolog, és hallgassuk meg partnerünk véleményét, érzéseit is.

Ha nagyon eltérő szexuális igényű partnerek kerülnek össze, ez könnyen a kapcsolat rovására mehet. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a vágyak, szükségletek menet közben alakulnak, formálódnak, felmerül a partnerekben a változatosság iránti igény. Hatással lehet erre például a pornó is, ami egy harmonikus, mindkét fél számára kielégítő kapcsolatban – ahol a felek saját fantáziavilággal is rendelkeznek, emellett pedig közös fantáziákat gyártanak és valósítanak meg – nem feltétlenül hat károsan a kapcsolatra, a szexuális életre. Ám amikor a pornó függőséggé válik, és egyre erősebb ingerek szükségeltetnek a vágykeltéshez, akkor könnyen áteshetnek a felek a ló túlsó oldalára, és egy „hagyományos” szeretkezésben talán már nem is lelik örömüket, egyre intenzívebb ingereket keresnek vágyaik fokozására. (Ez nem csak a férfiakra igaz, hanem a nőkre is!)

Ahogyan a szexualitás más területein, a változatosság, az újdonságok kipróbálása, a mennyiség összehangolása esetében is a belső motiváció kialakítása a cél. Ne tegyünk meg semmi olyat, ami számunkra kifejezetten kellemetlen, ne a partnerünknek való megfelelésből vállaljunk be szexuális tevékenységeket, ne azért tegyünk meg valamit, hogy ne mással valósítsa meg azt a partnerünk! Mindig vizsgáljuk azonban saját magunk, és partnerünk attitűdjeit, törekedjünk a szexuális kultúránk megértésére, fejlesztésére és mindenek előtt a partnerrel való nyílt és őszinte kommunikációra!